Nagy újság van: a ma esti hancúr során sikerült felnyomni magam ülő helyzetbe! Teljesen egyedül! Magam is meglepődtem. :) Fénykép nincs, mert senki nem számított rá. Az oldalamon játszottam félig ülő helyzetben, úgy, hogy a könyökömmel támaszkodtam, majd mind jobban magam alá tettem a kezem, kinyomtam a karomat, s már a tenyeremen támaszkodtam, s egyszercsak átbillentem a holtponton, s hopp! Már ültem is. Egy kicsit ülve maradtam, majd elborultam! Még nem tudok biztosan ülni, de gyakorlom és előbb-utóbb menni fog.
Nagyon szeretem az esti hancurozást a szüleimmel. Igyekszem mindent megtenni, hogy ezek az esték ne kopjanak meg és ne kerüljön ki a napi programból. Ma este is bohóckodtam, apa könnyesre nevette magát a produkciómon. Erős embert játszottam, megfeszítettem az izmaimat, erőlködő hangot hallattam és apa ezt olyan viccesnek találta, hogy perceken keresztül csak a könnyeit törölgette a nevetéstől. Én pedig ezen felbuzdulva méginkább folytattam. Anya jó partner, beszállt ő is, egyszer én csináltam, egyszer pedig Ő. Apa pedig majnem bepisilt a nevetéstől. Ez így leírva nem olyan vicces, de a mi esténket bearanyozta.
Kihallgattam anyáék beszélgetését, ami arról folyt, hogy nem lehet szavakba önteni azt a boldogságot, amit az én létezésem adott nekik. Nem tudják elmondani, hogy milyen aranyos vagyok, mennyi örömet vagyok képes adni nekik percről percre, mindezt csak érzeni lehet. Én is így vagyok vele, nekem a nap fénypontja, amikor este együtt játszunk, hancúrozunk. Boldog vagyok, mert velem van apa is, anya is, együtt játszunk, csak velem foglalkoznak. Napközben is sokat játszunk, együtt vagyunk, de mégis egész nap várom az estét... Már 5-6 óra körül nyugtalanná válok, nem is mindig értik a szüleim, hogy miért, pedig csak az esti programot várom. Amint bemegyünk a szobába, a nagy ágyra, már minden rendben van. Boldog vagyok, szeleburdivá válok, mászok ide, mászok oda, anyára, apára, játékért, egérért, bármiért... Sikongatok, jól érzem magam. Én sem tudom mindezt elmondani, ezt csak érezni lehet...
Ma egészen sportos napom volt, róttam a köröket a komppal az udvaron. Csak hátrafelé tudok vele menni, de anya szerint ez nem lesz mindig így. Időnként nekihátráltam a falnak és arra lettem figyelmes, hogy nem tudok tovább menni. Egy darabig apa kimentett a szorult helyzetekből, de később magamra hagyott a bajban. (Azt füleltem ki, hogy kizárólag nevelési szándékkal. :) Ugyanis azt szeretné, hogy tanuljak meg küzdeni a céljaimért.) Végül egy kis erőlködés, kínlódás után rájöttem, hogy oldalra illetve előre ki tudok szabadulni és szágudhatok tovább.
Anya - növényápolás közben - , mindezt izgulva figyelte, mert az új liliputi cipellőmet húzta a lábamra. Azért, mert legutóbb még nem sokat és nem gyorsan haladtam a komppal. Azt gondolta, hogy ez a cipő, arra a néhány lépésre, amit én tenni fogok benne, biztonságosabban van a lábamon, én is jobban szeretem, mint az Adidas sportcipőm, amitől igyekszem hamar megszabadulni. Szóval nagy nyugalommal felhúzta az új tutyimat, majd leesett állal figyelte, hogy én csak száguldozom fel és alá, oda és vissza, közben pedig folyamatosan húzom a cipőmet is a betonon. Tett egy halk javaslatot apának a cipő cserére, de apa azt mondta, hogy jó ez... Aztán anya sem erőltette a dolgot, mert azt gondolta, hogy éppen a kényelmes cipő miatt vagyok ilyen ügyes. Én pedig mit sem foglalkoztam a cipővel, élveztem a jó időt, a friss levegőt és a szabadságot!
Ez kép anyáknapjára készült, csak egy kicsit elkésett! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése