Zalán mondta

Ébresztgetem, mert 8 óra és oviba kell menni. Nehezen ébred. Nem vártam meg, hogy az ágyunkba menjünk "bújóckodni", odabújtam mellé, az ágyába. Ébresztgetem, puszilgatom, elmondom neki, ma is mint minden reggel, hogy nagyon szeretem. Majd azt is, hogy fel kellene ébredni, fogat mosni, öltözni, indulni, mert késő van. Így szól:
-Amya! Nem akarlak megbántani, de néha unlak egy kicsit!

A döbbenettől szólni sem tudtam, fogalmam sem volt, hogy sírjak, vagy nevessek.Sosem mondott még ilyet és semmi hasonlót sem. Pillanatnyi tétovázás után megkérdeztem Tőle:
-Ha nem akartál megbántani, akkor miért mondtad? Ezt a válasz kaptam:
-Hogy ne legyenek titkaim előtted! Tudod: egy anyának mindent tudnia kell!

:D :D :D

(Ezek az én szavaim, erre igyekszem nevelni! Most jól megkaptam! )

Az elmúlás - november 1

Szoktunk Zalánnal beszélgetni az Édesanyámról olykor-olykor, s a mai reggelen is emlékeztünk. Leginkább én, Ő sajnos nem ismerhette anyai nagymamáját, hiszen születése előtt 13,5 hónappal hagyott itt bennünket. Ennek ellenére szoktam róla beszélni, szoktuk emlegetni. 

Amikor felébredt elmondtam, hogy ma van a halottak napja, ilyenkor emlékezni szoktunk a szeretteinkre, akik már nincsenek velünk. Délután majd kimegyünk a temetőbe és viszünk virágot. Meséltünk neki gyermekkorunkról, én is édesapja is. Testvéreinkről, szüleinkről, egy-egy napunkról, a minket -akkor-körülvevő dolgokról. Szívesen hallgatja, partner ebben a dologban. Nyitott és érdeklődő. 

A beszélgetésünket elvitte abba az irányba, ha majd Ő felnőtt lesz, ha majd neki gyermeke lesz...

Többször felhozza ezt a témát, sokszor beszéltünk róla. Ahogyan az elmúlásról is. Tisztában van azzal, hogy mi majd egyszer meghalunk, s ezt a mondanivalójába bele is fűzi. Ma is azt mondta:

-Ha majd én felnőtt leszek és lesz gyerekem, és Ti majd meghaltok, akkor én is kimegyek a sírotokhoz... várj csak! nem is tudom, hogy hol lesz a sírotok!

- Ahová majd eltemetsz minket! - válaszoltam.

-Nekem kell eltemetni Titeket?????- kérdezte megdöbbenten.

-Igen. -válaszoltam.

Másodpercnyi szünet után így szólt:

-Vinnem kell ásót, ugye???

Mosolyra fakadva mondtam neki: -Dráága, kicsi fiam....

Küzdve a könnyeivel (nem sírt, csak könny ment az agyába*), odakuporodott az ölembe és azt kérdezte:

-De ugye anya, akkor is szeretni fogsz????

:'( :'( 

Mit lehet mondani erre... 

...megígértem neki, hogy én MINDIG szeretni fogom... 

Hát ilyenre sikerült nekünk ez az emlékezős reggel...

(*Ezt Ő szokta mondani, amikor nem akar sírni, de nem tudja visszatartani.)