Május utolsó vasárnapján úgy döntöttem, hogy elmegyünk a gyerkőcökkel az Állatkertbe. Apa nem értett egyet velem, de én mindenképpen el akartam menni. Ő kerekezni szeretett volna családosan, de én azt gondoltam, hogy gyakran megyünk együtt tekerni, most szeretném, ha a picurkánk meglátná életnagyságban is azokat az állatokat, amelyeket a mesékben megismert. Elvégre gyermeknap van...
Hármasban kezdtünk készülődni, majd elköszöntünk apától. A kocsiban megláttam az igazolványait, s közben apának az is eszébe jutott, hogy a kulcsokat is ki kell venni a kocsiból. Így kijött és váltottunk még néhány szót, aminek következtében apa is készülődni kezdett és végül együtt indultunk útnak... :)
Az utak és a város nem volt túl forgalmas, de a Hősök terén és az Állatkert környékén esélyünk sem volt parkolni. Hosszas araszolgatás után, a körúton lévő McDonaldsban parkoltunk le.
Magunkkal vittük a Zami futóbicaját is, azt gondoltam, hogy azzal jobban fogja bírni a napot, nem fárad olyan hamar el. Csak mi győzzük a tempót mellette. :) (Nagyon megszerette ezt a bicajt, már nagyon bátor és gyors vele, egész hosszan képes mindkét lábát felemelve tartani, miközben gurul.)
Futóbicajjal nem volt olyan messze az Állatkert, elsétáltunk, megvettük a jegyet és bementünk. A legelső állat, amit a Zalán látott, az a fóka volt. Kettő fóka. Megszámolta őket, és olyan mély nyomot hagyott benne, hogy azóta is elsőként mondja, ha megkérdezzük Tőle: -Milyen állatot láttál? -Fóka, egy, kettő. -ez a válasz. :)
Papagáj, teve, kacsa, gólya, kígyó, teknős, gyík, stb. állatok következtek a sorban. Sajnos nem a megfelelő irányba kezdtük az állatkert látogatást, mert leginkább a zsiráfot, elefántot, majmot, vízilovat, zebrát szerettem volna neki megmutatni. Így már egy kicsit fáradt volt, amikor arra a részre értünk.
A Mérgesházból jöttünk ki, amikor megpillantotta a játszóteret és már ott is termett! Letámasztotta egy hinta mellé a futóbicajt és szaladt is feltérképezni a helyszínt. :) A hajóval kezdte, majd a hajó mögött lévő, kicsik számára kialakított hintákat próbálta ki, de a végső állomás a "nagyok" játszótere volt. Felmászott, integetett, lecsúszott... felmászott, integetett, lecsúszott... Kb. fél óra elteltével felmentem hozzá, hogy rávegyem: induljunk tovább, megnézni az elefántot, zsiráfot és a többi nagy állatot. Leginkább azért döntöttünk így, mert ez a játszótér nem az Ő korának megfelelő... A csúszdára felvezető lépcsőfokok nagyon távol vannak egymástól, a lépcső előtt farönkök, ha leesik éppen arra esik... a farönk mellett kb. 1 m-es szakadék... szóval nem egy megnyugtató hely, de láthatóan a Zalánt a kihívások éltetik. :)
Persze, Ő ezt másképp gondolta, nem akart eljönni a játszótérről. Kis huzavona után felvettem és elindultunk. Azonnal hatalmas hisztibe kezdett, amire környékünkön lévők nem tudtak nem figyelni. :) Volt aki kinevette, megmosolyogta, volt aki azt mondta, hogy dobjam az oroszlánok közé. :D
Így jutottunk el a zsiráfokhoz, ahol néhány perc hiszti után lenyugodott. A hátsó bejáraton bementünk a zsiráfházba, ahol haladtunk félkörbe. Nézelődtünk, leginkább egy csontváz tetszett a Zalánnak. Miután azt megnézte, megfordult és elindult kifelé a legközelebbi kijáraton. Apja utánaindult, miközben kérte, hogy álljon meg. De Ő ment tovább. Már sokat közlekedtünk a futóbicajjal és EDDIG, amikor kértem, megállt. A Tomival ott maradtunk, vártuk vissza őket... csakhogy nem jöttek... Eltelt néhány perc és mi is elindultunk utánuk. Kinéztünk az ajtón, nem voltak ott. Elmentünk a következő sarokig, a folyosón sem láttunk Őket. Rossz érzésem lett, futólépésben rohantam a folyosón, melynek a végén megláttam a párom, aki széttárt karokkal kiabálta, hogy NEM TUDOM HOL VAN! Azt hittem viccel... Vagyis inkább azt szerettem volna, ha viccel... odaérve hozzá megkérdeztem: Mit mondtál????? Mire Ő: -Nem tudom, hogy hol van... Láttam, az arcán, hogy nem viccel... sajnos... Otthagytam és azonnal beszaladtam a zsiráfházba, embereket félrelökdösve rohantam végig benne, majd újra kint a folyosón... nem találtam... közben a kétségbeesés dolgozott bennem, rettegtem, hogy kimegy az állatkertből, hogy beleesik..., leesik..., megijed..., megharapja... nem találjuk többé meg...stb hülyeségek ötlöttek az agyamba. Közben visszaértem a folyosó végére, ahol már az apját és a Tomit sem találtam... Rohantam a játszótér felé, gondoltam megnézem ott is, pedig elég messze volt már Tőlünk és a Zalán sem azon az útvonalon indult el, mint amin odafele mentünk. Miközben szaladtam láttam, hogy a Tomi már ott van és keresi. Kérdeztem Tőle, hogy látta-e, mire azt a választ kaptam, hogy a Zalánt még nem, de a biciklijét már megtaláltak a hintának támasztva. Nagy kő esett le a szívemről... futva megkerültem a kerítést és amint a bejárathoz értem már meg is láttam a Zamit. Odarohantam hozzá, elkaptam a karját és azt sem tudtam, hogy mit csináljak... Örömömben sírtam, de megfordult a fejemben, hogy lekeverek neki két akkora fülest!! De nem bántottam... Látta rajtam az ijedtséget, a sírást, és úgy meglepődött, hogy hisztizni is elfelejtett. Nagyon összeszidtam, annak ellenére, hogy tudtam: egy két és fél éves gyermek elveszése esetén nem a gyermek, hanem a szülő a hibás. Megígérte, hogy soha többé nem csinál ilyet. :)
A párom úgy mesélte, hogy rohant utána, de a folyosón nagy volt a tömeg, kerülgette az embereket, a szeme a Zalánon volt, de folyosón beugró oszlopok voltak, és amikor egynek nekiment, oldalra nézett, hogy merre kerülje az embereket és amikor a következő pillanatban visszanézett, már nem látta a Zalánt... odaért egy útelágazáshoz és azt gondolta, hogy biztosan visszament a zsiráfházba, ezért arra indult... sajnos rosszul döntött, mert, ha végigmegy a folyosón, akkor még megláthatta volna az egyenesben, a játszótér felé futóbicajozó gyermekünket. Nem volt kiszámítható, hogy odamegy, hiszen látszólag már feldolgozta, hogy eljöttünk onnan. Ráadásul nem is azon az útvonalon ment, amin jöttünk. Amikor felmérte a párom, hogy nem ment vissza az épületbe, addig már nagy előnyre tett szert, nem lehetett látni sehol sem. Zoli ott maradt a folyosó végén, mert még akkor sem gondolta, hogy elment a játszótérre, hiszen az olyan messze van... Úgy gondolkodott, hogy Ő a folyosó és az épület egyik végén van, mi pedig a másikon, így a gyermek előbb-utóbb amelyikünkbe belebotlik. Csakhogy Ő már nem is volt ott, amikor a párom még őrt állt... :(
A történtek után úgy döntöttünk, hogy maradjunk a játszótéren, csúszhat még párat, mielőtt tovább megyünk...
Sajnos nem tudtuk kivárni amíg megunja, ismét sírással tudtuk csak elvinni onnan. Ezzel pedig be is fejeződött az állatkerti sétánk. Zalán fáradt volt és ilyenkor már semmi sem jó neki. Elindultunk vissza az autóhoz, de útközben még megálltunk egy lufiért, ami talán 1 percig sem kötötte le, viszont annál drágább volt. :)
A McDonaldsban vettünk hamit és amíg azt elfogyasztottuk addig csemeténk kedvére csúszdázhatott, biztonságos körülmények között. Hagytuk is addig, amíg csak meg nem unta...
Röviden ennyi az első, tömegben töltött napunk, amiből természetesen levontuk a következtetéseket...
Persze, Ő ezt másképp gondolta, nem akart eljönni a játszótérről. Kis huzavona után felvettem és elindultunk. Azonnal hatalmas hisztibe kezdett, amire környékünkön lévők nem tudtak nem figyelni. :) Volt aki kinevette, megmosolyogta, volt aki azt mondta, hogy dobjam az oroszlánok közé. :D
Így jutottunk el a zsiráfokhoz, ahol néhány perc hiszti után lenyugodott. A hátsó bejáraton bementünk a zsiráfházba, ahol haladtunk félkörbe. Nézelődtünk, leginkább egy csontváz tetszett a Zalánnak. Miután azt megnézte, megfordult és elindult kifelé a legközelebbi kijáraton. Apja utánaindult, miközben kérte, hogy álljon meg. De Ő ment tovább. Már sokat közlekedtünk a futóbicajjal és EDDIG, amikor kértem, megállt. A Tomival ott maradtunk, vártuk vissza őket... csakhogy nem jöttek... Eltelt néhány perc és mi is elindultunk utánuk. Kinéztünk az ajtón, nem voltak ott. Elmentünk a következő sarokig, a folyosón sem láttunk Őket. Rossz érzésem lett, futólépésben rohantam a folyosón, melynek a végén megláttam a párom, aki széttárt karokkal kiabálta, hogy NEM TUDOM HOL VAN! Azt hittem viccel... Vagyis inkább azt szerettem volna, ha viccel... odaérve hozzá megkérdeztem: Mit mondtál????? Mire Ő: -Nem tudom, hogy hol van... Láttam, az arcán, hogy nem viccel... sajnos... Otthagytam és azonnal beszaladtam a zsiráfházba, embereket félrelökdösve rohantam végig benne, majd újra kint a folyosón... nem találtam... közben a kétségbeesés dolgozott bennem, rettegtem, hogy kimegy az állatkertből, hogy beleesik..., leesik..., megijed..., megharapja... nem találjuk többé meg...stb hülyeségek ötlöttek az agyamba. Közben visszaértem a folyosó végére, ahol már az apját és a Tomit sem találtam... Rohantam a játszótér felé, gondoltam megnézem ott is, pedig elég messze volt már Tőlünk és a Zalán sem azon az útvonalon indult el, mint amin odafele mentünk. Miközben szaladtam láttam, hogy a Tomi már ott van és keresi. Kérdeztem Tőle, hogy látta-e, mire azt a választ kaptam, hogy a Zalánt még nem, de a biciklijét már megtaláltak a hintának támasztva. Nagy kő esett le a szívemről... futva megkerültem a kerítést és amint a bejárathoz értem már meg is láttam a Zamit. Odarohantam hozzá, elkaptam a karját és azt sem tudtam, hogy mit csináljak... Örömömben sírtam, de megfordult a fejemben, hogy lekeverek neki két akkora fülest!! De nem bántottam... Látta rajtam az ijedtséget, a sírást, és úgy meglepődött, hogy hisztizni is elfelejtett. Nagyon összeszidtam, annak ellenére, hogy tudtam: egy két és fél éves gyermek elveszése esetén nem a gyermek, hanem a szülő a hibás. Megígérte, hogy soha többé nem csinál ilyet. :)
A párom úgy mesélte, hogy rohant utána, de a folyosón nagy volt a tömeg, kerülgette az embereket, a szeme a Zalánon volt, de folyosón beugró oszlopok voltak, és amikor egynek nekiment, oldalra nézett, hogy merre kerülje az embereket és amikor a következő pillanatban visszanézett, már nem látta a Zalánt... odaért egy útelágazáshoz és azt gondolta, hogy biztosan visszament a zsiráfházba, ezért arra indult... sajnos rosszul döntött, mert, ha végigmegy a folyosón, akkor még megláthatta volna az egyenesben, a játszótér felé futóbicajozó gyermekünket. Nem volt kiszámítható, hogy odamegy, hiszen látszólag már feldolgozta, hogy eljöttünk onnan. Ráadásul nem is azon az útvonalon ment, amin jöttünk. Amikor felmérte a párom, hogy nem ment vissza az épületbe, addig már nagy előnyre tett szert, nem lehetett látni sehol sem. Zoli ott maradt a folyosó végén, mert még akkor sem gondolta, hogy elment a játszótérre, hiszen az olyan messze van... Úgy gondolkodott, hogy Ő a folyosó és az épület egyik végén van, mi pedig a másikon, így a gyermek előbb-utóbb amelyikünkbe belebotlik. Csakhogy Ő már nem is volt ott, amikor a párom még őrt állt... :(
A történtek után úgy döntöttünk, hogy maradjunk a játszótéren, csúszhat még párat, mielőtt tovább megyünk...
Sajnos nem tudtuk kivárni amíg megunja, ismét sírással tudtuk csak elvinni onnan. Ezzel pedig be is fejeződött az állatkerti sétánk. Zalán fáradt volt és ilyenkor már semmi sem jó neki. Elindultunk vissza az autóhoz, de útközben még megálltunk egy lufiért, ami talán 1 percig sem kötötte le, viszont annál drágább volt. :)
A McDonaldsban vettünk hamit és amíg azt elfogyasztottuk addig csemeténk kedvére csúszdázhatott, biztonságos körülmények között. Hagytuk is addig, amíg csak meg nem unta...
Röviden ennyi az első, tömegben töltött napunk, amiből természetesen levontuk a következtetéseket...
