Szoktunk Zalánnal beszélgetni az Édesanyámról olykor-olykor, s a mai reggelen is emlékeztünk. Leginkább én, Ő sajnos nem ismerhette anyai nagymamáját, hiszen születése előtt 13,5 hónappal hagyott itt bennünket. Ennek ellenére szoktam róla beszélni, szoktuk emlegetni.
Amikor felébredt elmondtam, hogy ma van a halottak napja, ilyenkor emlékezni szoktunk a szeretteinkre, akik már nincsenek velünk. Délután majd kimegyünk a temetőbe és viszünk virágot. Meséltünk neki gyermekkorunkról, én is édesapja is. Testvéreinkről, szüleinkről, egy-egy napunkról, a minket -akkor-körülvevő dolgokról. Szívesen hallgatja, partner ebben a dologban. Nyitott és érdeklődő.
A beszélgetésünket elvitte abba az irányba, ha majd Ő felnőtt lesz, ha majd neki gyermeke lesz...
Többször felhozza ezt a témát, sokszor beszéltünk róla. Ahogyan az elmúlásról is. Tisztában van azzal, hogy mi majd egyszer meghalunk, s ezt a mondanivalójába bele is fűzi. Ma is azt mondta:
-Ha majd én felnőtt leszek és lesz gyerekem, és Ti majd meghaltok, akkor én is kimegyek a sírotokhoz... várj csak! nem is tudom, hogy hol lesz a sírotok!
- Ahová majd eltemetsz minket! - válaszoltam.
-Nekem kell eltemetni Titeket?????- kérdezte megdöbbenten.
-Igen. -válaszoltam.
Másodpercnyi szünet után így szólt:
-Vinnem kell ásót, ugye???
Mosolyra fakadva mondtam neki: -Dráága, kicsi fiam....
Küzdve a könnyeivel (nem sírt, csak könny ment az agyába*), odakuporodott az ölembe és azt kérdezte:
-De ugye anya, akkor is szeretni fogsz????
:'( :'(
Mit lehet mondani erre...
...megígértem neki, hogy én MINDIG szeretni fogom...
Hát ilyenre sikerült nekünk ez az emlékezős reggel...
(*Ezt Ő szokta mondani, amikor nem akar sírni, de nem tudja visszatartani.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése